Pipacstündér

Pipacstündér.

            Végre eljött a nyár, a napsugarak aranyfénybe öltöztették a tájat. Pipacsok nyíltak a földeken, és ha lágy szellő fújt, akkor kedvtelve ringatóztak, vörösen hullámzott a sok csodálatos virágszirom.

            Egy kis tündér nézelődött a fehér felhőkön üldögélve, a lábacskáit türelmetlenül lóbálta, mert már nagyon várta, hogy a vadvirágok szólítsák őt, és ezen a nyáron is együtt lehessen velük. A pipacsok azonban egyelőre élvezték az életet, nem gondoltak semmi másra, csak a napsugárra és szélre, melyek simogatták a szirmukat.

Törpemanó, a manók legkisebbike katicabogarakat kergetett a réten. A hétpettyesek nem tudtak magasra repülni, de így sem érte el őket.

– Nem akarlak bántani benneteket, csak közelebbről meg szeretnélek nézni! – mondta a katicáknak, de ők azt gondolták, jobb lesz, ha nem hagyják magukat elkapni. Láttak már olyat, hogy valaki nem tartja be az ígéretét! Olyankor bizony csücsülhettek egy befőttes üveg alján, arra várva, hogy kiszabadítják őket. Törpemanó reményvesztetten állt a pipacsmező közepén, elfáradt és leült az egyik virág tövében, szomorúan vette tudomásul, hogy nem nézheti meg közelről ezeket a kedves, piros szárnyú bogárkákat, nem számolhatja meg a pettyeket rajtuk. Lassacskán elnyomta az álom.

– Gyertek, most mi is megpihenhetünk! – hívta a többieket a legkisebb katicabogár.

– Itt vagyunk, itt vagyunk! – kiáltotta egyik is, másik is. – De hol bújjunk el? – kérdezgették.

– Gyertek a pipacsok virágába! Ott senki nem vesz észre, hiszen olyan pirosak a szirmai, mint mi vagyunk! – javasolta a legkisebb katica.

– Ez jó ötlet! – mondták kórusban a hétpettyesek, és mindannyian rászálltak a virágok szirmaira.

Pipacstündér gondterhelten figyelte a jelenetet.

– Jobb lesz, ha közelebb húzódok hozzájuk! – gondolta, és a pipacsmező szélén virágzó bodzabokor fehér virágára repült. Jól tette bizony, mert Törpemanó az egyik szemét időközben kinyitotta és észrevette, hogy a katicabogarak elbújtak a piros pipacsban. Várt egy kicsit, majd az egyik ringatózó száron elkezdett felfelé kapaszkodni. Már a tetején járt, és a védőn összecsukott szirmok között kotorászott, amikor a pipacs megszólalt:

– Pipacstündér, segíts! Bezártam a szirmaim, hogy megvédjem a katicákat, de Törpemanó így is eléri őket!

Pipacstündér a közeli bodzabokorról egy szempillantás alatt ott termett, és így szólt:

– Hagyd a katicákat, nem akarják, hogy megbámuld őket! Szállj le a virágról szépszerével!

– Nem akarom őket bántani, csak megnézni! – felelte Törpemanó.

Pipacstündér nem kérlelte tovább, suhintott egyet a varázspálcájával és a kíváncsi manó lehuppant a földre.

Éppen arra járt a kisróka, és ámulva nézte a pici manót.

– Hát te miféle lény vagy? Még nem láttalak errefelé! – mondta, és rámeresztette a szemét, majd kinyújtotta a mancsát, hogy megcirógassa.

– Félek tőled, hagyjál! – kiáltotta Törpemanó.

– Nem akarlak bántani, csak jobban megnézni! – erőszakoskodott a kisróka, és egészen közel hajolt, mire Törpemanó még kisebbre húzta össze magát, mert nagyon megijedt az ismeretlen állattól.

– Segíts, Pipacstündér! – kiáltotta, és a tündér azonnal ott termett. Átkarolta, és az egyik üres pipacskehelybe repítette. A szirmok összezárultak, hogy menedéket adjanak számára.

A kisróka szomorúan üldögélt a piros virágok között, azon elmélkedett, hogy hol rontotta el az ismerkedést.

– Mondd Pipacstündér, ennyire ijesztő vagyok? – kérdezte, amikor a kicsi tündér odaszállt hozzá, és lekuporodott elé.

– Nem, dehogy! Csak Törpemanó nem ismer még. Adj egy kis időt neki, hogy megbarátkozzon veled! Ha nem tolakodsz, talán még barátok is lehettek – felelte Pipacstündér.

A kis manó meghallotta ezeket a szavakat. Ült a biztonságot adó piros szirmok rejtekében, és arra gondolt, hogy nem kergeti tovább a katicákat, talán akkor nem riasztja el őket. Kikukucskált a bezárt szirmok közül, és meglátta a kisrókát, amint egyedül szomorkodik. Lemászott a hosszú pipacs száron, és megállt mellette.

– Megmutatom, hol a patak! – szólt csendesen. – Gyere utánam, ha gondolod – folytatta, és lassan elindult előre. A kisróka követte, és hamarosan beszédbe elegyedtek. Mire a patakpartra értek, már jóbarátok lettek.

Pipacstündér ott röpködött a fejük fölött, de nem volt szükség a segítségére. Eközben felébredtek a katicabogarak és mivel megszomjaztak a nagy melegben, ők is a vízhez szálltak. Látták, hogy Törpemanó és a kisróka a patak szélén üldögélnek, erre ők is letelepedtek egy kicsit távolabb. A nyári zápor hamarosan eleredt. Úgy esett, mintha dézsából öntötték volna.

– Gyertek, ott egy nagy fa, annak az odvában mindannyian elférünk! – kiáltotta a kisróka és a hátára vette Törpemanót. Mire bebújtak az odúba, már a sok kis katicabogár ott szárogatta a hétpettyes szárnyát.

– Köszönjük, hogy szóltál! – fordult a kisrókához a legkisebb.

            Törpemanó, a kisróka és a sok piros bogár nagy egyetértésben várták a nyári zápor végét. Pipacstündér megnyugodva repült a mezei virágokhoz, és amikor az eső elállt, egy varázsütéssel megszárította a szirmokat.

A pipacsmező piroslott a napfényben, a tündér megpihent egy felette elhaladó felhő szélén, onnan nézett le az újdonsült barátokra, amint együtt érkeznek a vadvirágos rétre.