Csibészke naplója- Nyuszi ül a fűben

Csibészke naplója- Nyuszi ül a fűben.

Tudom, tudom, már a könyökötökön jön ki, de mégis bemutatkoznék: Csintalan Béla Szilárd Kelemen vagyok, röviden csak Csibészke. Bár mostanában a tanáraim inkább így szólnak hozzám: „Gyere csak, te Csibész!” Nem is értem, mi bajuk velem, hiszen én igazán kedvelem őket. Biztosan már az óvónéni előre szólt az egész tantestületnek, hogy jön majd egy csintalan gyerek, és azóta különösen figyelnek rám. Pedig őt is nagyon szerettem.

Igaz, nagycsoportban átkerültem egy másik csoportba. Az új óvónéni már az első napon a sarokba állított, pedig szerintem semmi rosszat nem csináltam. Vagy legalábbis nem emlékszem rá. De én túljártam az eszén! Attól a naptól fogva messze elkerültem az óvodát. Amíg édesanyám reggelente készítette a ruháimat, én pizsamában átszöktem a szomszéd nénihez, aki mindig felengedett a padlására. Anyukám hiába keresett, a szomszéd néni sosem árult el. Aztán, amikor delet harangoztak, szépen hazasétáltam.

De ez már réges-rég volt, csak most hirtelen eszembe jutott. Szóval, ott tartottam, hogy a tanáraim egész jó fejek. Tanulni ugyan nem szeretek, mégis jó jegyeim vannak. Talán azért, mert annyira érthetően magyaráznak. Az állattant ráadásul maga az igazgató úr tanítja. Ő nagyon szigorú, de mindig rengeteget mesél, és amit mond, az rendre beigazolódik. Rájöttem, hogy szereti, ha jelentkezünk az órán. Egyszer kíváncsiságból kipróbáltam: felemeltem a kezem, pedig nem tudtam a választ. Hogy honnan érezte meg, máig sem értem, de azonnal felszólított. Ott álltam némán, megszólalni sem tudtam. Odahívott a naplóhoz, és így szólt:
– Látod ezt a téglalapot a neved mellett? Ha még egyszer megpróbálsz becsapni, három egyest írok ide!

Attól a naptól kezdve nem kellett többször figyelmeztetnie. Azóta minden órán tágra nyílt szemmel és füllel figyelek.

Tegnapelőtt éppen a nyulakról magyarázott az igazgató úr. Óra után így szólt Pindúr:
- Hallod-e, Csibészke, nekünk magyarázza, hogyan kell lenyúzni a nyúl bundáját?

- Ugyan már! Nekem otthon tíz nyulam is van, neki meg szerintem egy sincs- vágtam rá.

- Tegyük próbára!- villantotta rám a szemét Karesz.  Hozzunk egy igazi nyulat, és kérjük meg, hogy mutassa meg rajta!

- De honnan szerezzünk nyulat?- aggodalmaskodott Pindúr. Én az enyéimből biztosan nem adok egyet sem.

- Én sem. - csóváltam a fejem határozottan.

- Tudom már!- csillant fel Béni arca.  Szotyi, a másik osztályból árul nyulakat. Vegyünk tőle egyet!

Így hát megegyeztünk, összedobtuk a pénzt, és tanítás után elballagtunk Szotyihoz. Ma reggel egy kis ketrecben vittük fel a nyuszit, friss füvet szórtunk neki, hogy maradjon csendben. Alig vártuk, hogy elkezdődjön az állattan óra. Amint becsengettek, már lépett is be az igazgató úr. Épp nyitotta a naplót a feleltetéshez, amikor gondoltam egyet: Na most levizsgáztatunk mi téged!

Jelentkeztem.
- Nocsak, Csibészke! Talán önként szeretnél felelni?- kérdezte.

- Nem egészen. - mondtam.  Inkább arra kérném a tanár urat, mutassa meg, hogyan kell lenyúzni egy nyulat.

- És mégis hogyan mutassam meg? Talán a téli nagykabátomon?- tréfálkozott.

A szemüvege megmozdult az orrán, amikor lerántottuk a kendőt a ketrec tetejéről.
- Itt, ezen a nyuszin- feleltem büszkén.

Pár pillanatig csend ült a teremben. Aztán az igazgató úr előhúzott a zsebéből egy bicskát.

 Hogy mi történt ezután… azt már inkább nem is folytatom. Mindenesetre, volt mit tanulnunk a tanár úrtól.

Utóirat

Ma a kezembe került ez a régi napló. A hajam már ősz, a szemeim alatt apró ráncok sorakoznak. Mégis, negyven év távlatából is mosolyt csalnak arcomra ezek a történetek, s még mennyi mesélni valóm lehetett volna. Hihetetlen, mennyire élénken él bennem minden emlék. Szeretettel gondolok vissza a diákéveimre, a tanáraimra és a barátaimra. Az élet úgy rendezte, hogy sosem kellett elszakadnom az iskolától. A családom szinte minden tagja tanár, még az osztályfőnököm is idővel a családhoz csatlakozott. A legnagyobb csavar azonban az, hogy én magam is az iskolában dolgozom. Nap mint nap tanárok és csintalan diákok köszönnek rám mosolyogva. Azt hiszem legbelül, a lelkem mélyén, örökké diák maradok.

                                                 Üdvözlettel

                                    Csintalan Béla Szilárd Kelemen