Keressük meg Bellát

Keressük meg Bellát.

 Fido egy szép kertes házban lakott a gazdáival, Tóbiással és annak feleségével. Nagyon kíváncsi kutya volt, imádta felfedezni a környéket. Egyik nap, amikor a kerítésnél nézelődött, meglátta a barátját, Mici cicát. Úgy tűnt, Mici aggódik valamiért.

– Fido, hallottad a hírt? – nyávogta Mici.

– Nem. Mi történt? – vakkantott a kutya hegyezve a füleit.

– Bella eltűnt. Már két napja, hogy senki sem tudja hová ment, hol lehet – magyarázta Mici aggódva.

Fido nem tudta elviselni az elveszett kutya gondolatát. Úgy döntött, tennie kell valamit, hogy segítsen. Megbeszélték Micivel, hogy megkeresik Bellát, s azonnal munkához láttak. Először elmentek a házhoz, ahol Bella lakott egy szép fehérre festett kerti kutyaházban, ahol Fido szagmintát vett, és az alapján követték annak ny omait, mely a parkba vezetett.

– Nézd, Fido, egy narancssárga elefántalakú kutyakeksz! – nyávogta Mici. – Pont olyan, mint Bella kedvence sütije. Lehet, hogy ő hagyta ott.

–   Úgy érzem, nyomon vagyunk. Tovább kell keresnünk – ugatta Fido, és folytatták a nyomkeresést.

Egy sötét, keskeny sikátorba érve megláttak egy öreg egeret.

– Elnézést kérek, egér úr, de szükségünk lenne a segítségére – szólt Fido –, tudja, eltűnt egy barátunk, Bella, ő egy csivava fajta. Nem látta őt?

Az egér kissé ijedtnek látszott a macska és a kutya láttán, de nem szaladt el.

– Igen, hallottam már az elveszett csivaváról, de hogy mi történt vele, azt nem tudom –, csak annyit mondhatok, hogy láttam őt a parkban, amint éppen kekszet rágicsált, aztán jött két nagy madár és elvitték őt.

Fido és Mici megdöbbentek.

–  Madarak? Elvittek egy kutyát?

–  Igen, igen – mondta az egér. – Két jól megtermett szarka.

Fido és Mici megköszönték a segítséget. Nem hagyhatták Bellát a madarak fogságában, s elindultak az erdőbe. Elhatározták, hogy bármilyen veszéllyel is szembenéznek, hogy megmentsék a barátjukat. Amikor az erdőbe értek, elbújtak egy nagy fa mögé, és onnan kémleltek kifelé.  Hamarosan meghallották, hogy két madár hangosan vitatkozik egymással.

– Nem adom. Én láttam meg, tehát az enyém – mondta az egyik szarka.

– Nélkülem el se tudtad volna hozni ide – cserregte a másik, és megpróbálta kikapni a fényes láncot a társa csőréből.

Fido és Mici élénken figyelték őket.

– Nézd, Mici, azt a láncot azzal a kis csontalakú medállal! Bella nyakában is ugyanilyen volt mindig, rajta a neve és a gazdái telefonszáma.

– Igaz – helyeselt a macska. – Tehát Bella itt van valahol, vagy legalábbis az a két szarka tudja, hogy hol van.

Kiugrottak a fák közül, egyenesen rárontottak a madarakra, akiknek idejük sem volt arra, hogy elrepüljenek. Próbáltak védekezni, csőrükkel, karmaikkal támadni, de Fido és Mici legyőzte őket, és megszerezték a láncot.

– Hol van Bella? – tették fel a kérdést a veszteseknek.

– Hogy ki? Ki az a Bella? – kérdezte az egyik szarka.

– Akinek ez a csontos medál és ez a lánc volt a nyakában – ugatta Fido.

– Ja, az? Az a kis harapós fenevad? Összekötöttük a lábait, bekötöttük a száját, és bedobtuk Uhu bagoly odujába, ő most elment egy hétre rokonlátogatóba a tengerhez.

– Szégyelljétek magatokat! Elrabolni egy kutyát csak azért, hogy megszerezzétek ezt a láncot, aztán magára hagyni egy oduban – mérgelődött Mici.

– Menjünk – mondta Fido. –  Minden perc számít.

Egy-kettőre megtalálták Uhu bagoly oduját, Mici felmászott, lerágta Bella szájáról és lábairól a kötelet. Bella félt ugyan leugrani, de sikeresen földet ért.

Hármasban elindultak haza. Bella boldogan rohant a gazdájához, amikor megérkeztek.

Fido és Mici nagyon büszkék voltak arra, hogy megmentették Bellát, és ekkora örömöt szereztek neki is, és a gazdájának is. Jutalmul meghívták őket a szombat délutáni piknikre, melyet Bella szerencsés hazatérése alkalmából tartottak. Azóta Fido, Mici és Bella elválaszthatatlan barátok lettek.

Fodor Gyöngyi